Szép számú közönség a Magyar Kultúra Napján, javarészt ismerősök, alkotók, művészet-kedvelők, a hozzájuk tartozó barátok, ismerősök. A műv.ház kiállítócsarnokában ezúttal Hadik Gyula alkotásai sorakoznak a falakon, és néhány kisebb szobor itt-ott, az alig látható fehér posztamenseken.
A megszokott, visszafogottan elegáns tárlatmegnyitó alatt a terem, mint hasonló alkalmakkor mindig, zsúfolásig. Érdeklődőn figyeli a hallgatóság Kelle Antal útmutató gondolatait, s ahol rálát, az elemzés tárgyát képező művet is. Ezek jórészt ismertek, ám közel sem annyira, mint a köztereink hangulatát jó ideje megszínesítő szobrok, felnőttek, s gyerekek kedvencei, a "bronzkecske", a "kutyás kislány" és a közfigyelmet leginkább megmozgató kései alkotás, a Diós-kerti 56-os emlékmű.
Tudtuk, tudták is sokan, hogy igen beteg, meggyengült, nem is volt érezhető, hogy tisztelői, barátai közül ide várná őt most bárki is. Mégis, egyszerre drámai és megható, hogy épp ezen a napon, ezen esti órában hagyott itt minket, szobrai és grafikái között, hogy az elválás annyira fájdalmas azért mégse legyen.
Csupa elmélyült, beszélgető, poharazgató, a régi ismerősök arcait kutató látogató, akik közül tán senki sem sejtette e késői órán, hogy már többé soha nem szegeződik rá az a hunyorgó, derűt sugárzó, fürkésző huncut-kék tekintet, amely mögé annyi tudás, bölcsesség és emberszeretet lopakodott be a tenger-sok megélt év alatt.
Béke veled, Gyula bácsi!
A birtokomban lévő teljes képanyag itt: látható, a link bemásolásával.
https://picasaweb.google.com/117485735173940481771/HadikGyula?authuser=0&feat=directlink
Nyugodjon Békében
VálaszTörlés