Ötven éves érettségi
találkozó.
Két budakeszi srác, meg én, aki
Érdről jártam be, a többiek kevés kivétellel a Várnegyed
nagypolgári családjainak a frissen kibontakozó kádárizmusba
beleszületett csemetéi, valamennyi magában hordozta a szülőktől
megöröklött, vagy eltanult öntelt magabiztosságot, amellyel
tudtunkra adni próbálták azt az egyébként épp felszámolásra
ítélt rangkülönbséget, mely nékik a közösségi lét minden
szintjén előnyöket biztosítani volt hivatott.
1959-et írtunk, a tanári karban akkor
– csakúgy, mint ahogy most is körvonalazódni látszik – kevés
volt az elhivatott elme, ám fojtogatta a légkört a semmiből jött,
tehetség és tudás nélküli tanárokból áradó, taszító
megfelelni vágyás a szocialista oktatáspolitika új, izgalmas
elvárásainak. A diákok többsége, ú.n. „jó családok”-ból
származók, akik pengeéles ésszel láttak át ezen a szitán s
bizony gyakran nem csak fojtott kuncogás, hanem epésebb beszólások
is kísérték a nagyívű benyalós pedagógiai kísérleteket.
Ebben sajátos mód nem volt társadalmi különbség.
Egy év kellett, mire úgy, ahogy
sikerült magam konszolidálnom s tudomásul vétetnem, mindenütt,
ahol tartalmak, gondolatok születtek, ám a közösség részévé
olvadni, másokkal együtt mozogni valami ösztönös, makacs
függetlenség-tudattól vezérelve képtelen voltam s maradtam is
mindmáig.
Mintha az ezt követő két év
katonaságának felkészítő tábora lett volna mindez. Fegyelem,
szigor, veszélyesen túlfűtött, kölcsönös ellenérzések némely
tanárok s köztem, melyek olykor állóháborúvá váltak, ahol én
csak semmit érő erkölcsi győzelmek birtokosa lehettem. Társaim
is gyanakodva figyelhették a szuverenitásért vívott akcióimat,
legtöbbje amúgy is lassan, óvatosan szervezte meg saját
túlélését, konfrontációkat szinte soha nem vállalva.
Túléltem. Használható örökségként
csak az első két év magyar tanárának irányító kezeit, meg az
ostoba, értelmetlen kiszolgáltatottság nehezen gyógyuló sebeit
kaptam, tartós barátságokat nem. Hasznos, a napi létbe
integrálható tudást viszont azért igen, de ez nem feltétlenül a
tanári kar és a fröcsögő műbolsevik Dr. Kerek Gábor igazgató
érdeme volt.
Osztálytalálkozók se próbálták
átmaszatolni a közös múltat, s ha lettek volna, - mint más
ismeretszerző helyeimről szerveződő akciók esetén is –
csakis nélkülem / És itt hosszan tudnám ecsetelni az édeskés,
rácsodálkozós, magamutogatós , stb. kelléktárat, melynek elemei
egyenként is elriasztanak az efféle l'art pour l'art
cirkuszoktól.... /
Most meg, nicsak, nocsak, fészbúk
üzenet, ismerős a név, kéri, jelentkezzem. Jó, jelentkezem, de
már balsejtelem honol, itt alighanem valamiféle osztálytalálkozónak
álcázott túlélőshow körvonalazódik, melyre szeretettel.
Talált! Nem vagyok én arra, hogy
udvarias legyek, túl gyakran rákényszerülve, de most késztetést
éreztem, mert hűha, fél évszázad, és eszedbe jutottam, nahát,
igazán, komolyan mondom, de tényleg.
Szóval köszi, kedves vagy, de most
nem, tudod, a kutyát is vinni kell sétálni, meg az ilyenre rá
kell hangolódni. Kicsit toljuk odébb, ha nem baj.
Mondjuk, a 100. évfordulóra. Akkor
tuti ott leszek, dögöljek meg, ha nem!
