Többet ésszel, mint lelkésszel.

Már az apja is lelkész volt, református, ez lehetett az oka, hogy ő is ezt a kanyargós, lelkekben, magánéletekben és magán-perselyekben kutakodó mesterséget választotta és ült bele a székelymentőként elhíresült, olykor nehezen értelmezhető kanyarokban bővelkedő életpályájú Németh Géza székébe. Fiatal, lendületes, tréfálkozós, ételt-italt kedvelő társasági emberként könyökölte be magát a rendszerváltás utáni közéletbe, élvezve a református papok dogmáktól, tiltásoktól mentes életét, három gyerek, kocsi, kényelmes, tágas szolgálati lakással, melynek éke a könyvtárszoba volt, s tán most is az, tekintélyes, aranybetűs, vaskos,  mély-barna könyvekkel az alsó sorokban, föntebb az apraja.

Lehetett valami dolga az előző "Regnum Marianum"-mal, mert túl gyors és látványos külsőségekkel, akkor merésznek tűnő elköteleződésekkel súlyosbítottnak tűnt ez az átállás. Illegalitásból előtörő forradalmár a megbízható békepapból, aki épp most hagyta el a Hazafias Népfront által számára kijelölt utat s keresi a boldogulást bátor liberálisként az SZDSZ-ben, a Mérleg utcai fiúkat segítve a hitéleti megújulás kezelésében.

Azután eltűnt, hogy a választásokra újult lelkesedéssel, bárha megfogalmazott ideológiákat, elérhető programokat nem is, de önmagát annál kitörőbb akarattal ajánlva tolt volna félre ismét mindenkit egy új kor új zászlajának durva nyelével.
Nem sikerült, s ebben nekem volt dolgom. Most is azt mondom, megérte, ám már akkor tudni lehetett, a dolog nem marad annyiban.

Húsz éves évfordulóhoz érkezett a lelkész, ennyi idő telt el, mióta a magyar külpolitika tartó oszlopa, Németh Zsolt szülő atyjának helyébe lépett, és ekkor már bent jártunk  a 2000-es évek elejében. 

Nagy nap ez egy jól prosperáló, hit-és közösségi életében egyaránt rendezett gyülekezet életében, merthogy amire a mennybéli elhívatta, a feladatnak remekül helyt állt, s gyanítom ma sincs másképp. 
Ünnepi isten tisztelet, ilyenkor nem csak a bérletesek, de a város fontos emberei, a pénztárgép kódját ismerők, meg az egyéb, sose lehet tudni - típusú kapcsolatok prezentánsai is hivatalosak, ám az igazán kiemelt szerepet a meghívott sztárvendég kapta. Hinnéd, ha nem, ezúttal a választás id. Hegedűs Gézára esett, aki nem csak, hogy eljött, de csalódást sem okozott az eddigre csendben megjobbosodott lelki pásztornak s a néhány tucatnyi túlélésre berendezkedett, a friss gyepért a letarolt rétet elhagyni vágyó követőjének.
A beszédekből csak egy-két, a liberális médiát átkozó emlék-foszlány maradt, majd a gyülekezet lelki pásztorának ezt követő visszaemlékező "tószt"-jából a felém irányított mondat-részlet, amely valahogy így hangzott ott, akkor:  "...és említsük még meg az egyszerű Kürti Miklóst,..."

Azóta párszor összefutottunk. Második megházasodása alkalmával is hivatalos lettem, vendégként ugyan, igaz, azzal a kiegészítéssel, hogy zongorát feltétlenül hozzak magammal. Ugyan, miért ne,  tipikus virtuális egyház adó, van ilyen, majd meglátom, kamatozik-e mikor és mennyit.

Gyula bácsi elment...

Szép számú közönség a Magyar Kultúra Napján, javarészt ismerősök, alkotók, művészet-kedvelők, a hozzájuk tartozó barátok, ismerősök. A műv.ház kiállítócsarnokában ezúttal Hadik Gyula alkotásai sorakoznak a falakon, és néhány kisebb szobor itt-ott, az alig látható fehér posztamenseken.
A megszokott, visszafogottan elegáns tárlatmegnyitó alatt a terem, mint hasonló alkalmakkor mindig, zsúfolásig. Érdeklődőn  figyeli a hallgatóság Kelle Antal útmutató gondolatait, s ahol rálát, az elemzés tárgyát képező művet is. Ezek jórészt ismertek, ám közel sem annyira, mint a köztereink hangulatát jó ideje megszínesítő szobrok, felnőttek, s gyerekek kedvencei, a "bronzkecske", a "kutyás kislány" és a közfigyelmet leginkább megmozgató kései alkotás, a Diós-kerti 56-os emlékmű.

Tudtuk, tudták is sokan, hogy igen beteg, meggyengült, nem is volt érezhető, hogy  tisztelői, barátai közül ide várná őt most bárki is. Mégis, egyszerre drámai és megható, hogy épp ezen a napon, ezen esti órában hagyott itt minket, szobrai és grafikái között, hogy az elválás annyira fájdalmas azért mégse legyen. 

Csupa elmélyült, beszélgető, poharazgató, a régi ismerősök arcait kutató látogató, akik közül tán senki sem sejtette e késői órán, hogy  már többé soha nem szegeződik rá az a hunyorgó, derűt sugárzó, fürkésző huncut-kék tekintet, amely mögé annyi tudás, bölcsesség és emberszeretet lopakodott be a tenger-sok megélt év alatt.

Béke veled, Gyula bácsi!

A birtokomban lévő teljes képanyag itt: látható, a link bemásolásával.

https://picasaweb.google.com/117485735173940481771/HadikGyula?authuser=0&feat=directlink