Látogatásom a vérből és vizelésből élők között.

"Igyekezzünk minél korábban menni, mert mindig sokan vannak és sorszámot kell tépni."
Feleség, persze, naná, hogy.

Ezen intelmek kíséretében indultunk át a Szanatóriumba, ahová a címben némi szabadossággal körülírt orvosi beavatkozás okán voltam hivatalos. Anya, miután látta, hogy meg innen már nem léphetek, ott hagyott. Nyitás hétkor, esik, terasz, ilyesmi csak odébb, de ekkora távolság már a sorszámszerzés esélyeit gyengíti.

Pontosak, kedves "Jó reggelt"-tel fogad az ajtót nyitó nővér, gyors vetkőzés, az első már mehet is be. Viszonylag kevesen vagyunk talán, ha nyolcan, a sorszám szerepe ilyenkor jócskán visszaesik, azért szedek, meg viccelődöm az utánam jövővel, mondván, lehet válogatni is. Sikerült, mosoly van. Eddig jó.
És alig húsz perces, csoportos szótlanságba rendezett várakozás után:

Én Jövök.
 Ruganyosan, kipróbált, ám innen, belülről soha nem ellenőrzött hatékonysági rátájú magabiztossággal, a bátrak sugárzó, mosolygós tekintetével arcomon lépek be. Köszönünk. Harmincas éveiben járó, magas, kellemes hangú és modorú hölgy - orvos, nővér, nem tudni, - ültet le a csöppnyi szoba közepén kerekedő fonott karfás vérpadra, jobb karomon már védtelenül tátong az érfal, s ő döf. Nem kérdez, nem beszél,  már érzem, ahogy lassan elszivárog belőlem az erő, szemeim előtt összeszaladnak a félköríves, mázolt-fehér szárnyas ablak részletei, mikor hallom: "Ezt öt percig tartsa rajta, aztán öltözhet."
Nem is éreztem semmit, hihetetlen. És milyen kedves volt, jövök máskor is, majd kitalálok valamit, a jogsi az most egy darabig megint oké, bár megy össze ez az idődarab, már csak három év, aztán..... És aztán?!
Bánja a fene.
A kis pohárka, a citromsárga tesztanyaggal sem égeti már a kezem, átvették, fölcímkézték. Kínos tartogatni, még, ha mindenki szorongat egyet ezen a vér-vesztőhelyen,akkor is. Nincs választás,benne van a táncrendben.
Odakint egyre esik, hangosan zubog a vízelnyelő rácsa alatt, ahogy az olvadó hóval együtt távozik, hogy újabb tiszteletkört tegyen földön, égen, levegőben.

Alig fejmagasságban tábla leng: Vigyázz, lépcső. Hasznos információ, szabadulásom keltette jókedvem ezt is hasznosítja, agyamban kattognak a kerekek, csak hazáig el ne felejtsem megrajzolni:

Öncenzúra - a hosszú élet titka.

Jelen van a dolgok, emberek, helyek nevesítésében s jelen van e jegyzetben is.

Kisváros, egy a sok  közül, ahol már nagyjából minden, ami a mindennapokhoz kell, megvan, ám még nem éri el azt a méretet sem lélekszám, sem kiterjedés tekintetében, amely a személyes kapcsolatok hálójának szövését és  az ismertté válás különböző módjait fékezhetné. Aki egy ilyen településen bármit is tett, - hogy jót, rosszat, az mindegy, - előbb-utóbb óhatatlanul beíródik a helyi köztudatba. Kivált az örökös izgágák, zömük  visszafogottabb kulturális igényű, ám a helyi szellemi élvonal peremébe kapaszkodó átlagpolgár, aki általában igen hamar pártot választ, a legtutibbat, ahol azután rémséges szárnycsapkodással vétetvén észre magát, akár rangot, közigazgatási pozíciót is szerezhet. Ez időtől pedig véleménye is van. Mindenről, hiszen érzi az elvárást, a társadalmi megbízatás által rátestált felelősséget, melynek birtoklása egyre inkább növeszti azt az önbizalmat, mely a kezdetekkor még akár az iskolázottság, akár az általa homályos, értelmezhetetlen fogalomként kezelt "általános műveltség" hiánya okán jelentősen háttérbe szorult.

Mindennapi dolgokban még csak elboldogul, egyszintű rációkezelő-automatája megsúgja neki, kell-e vízelvezető árok ide, kell-e játszótér oda és emelhető-e minden évben minden közműdíj, vele az övé is.
Közben pedig meg kell őrizni a hovatartozás egyértelmű jelzőrendszerét még akkor is, ha a helyi és az országos politikai értékek nem egészen fedik egymást. Beszélgetni kell, figyelni, egyezkedni, simulni hol ide, hol oda, ahogy a helyzet megkívánja. Betéve tudni és minél gyakrabban puffogtatni azokat a kimondottan az alsó, iskolázatlan  népréteg számára kitalált politikai közhelyeket, melyek mentén a túlélés a legkevésbé kockázatos.
A legújabb kori divatszakma, az utcanév-átnevezés kínál mostanában pazar lehetőségeket az életvitelszerűen csúszó-mászó kistelepülési munkás-kádereknek. Az éles szemű és elegendően tompa agyú frontharcos hamar talál magának dicső tettekre indító utca-, vagy tér-nevet és lihegheti elpárásult szemmel, akár azt is, amit épp a napokban volt alkalmam olvasni:

Károlyi utca. Elég szégyen, hogy itt  még ilyen van.

A Századvég szerint ők a biztos szavazóknak az a  40%-a.