Hajnali zúzmara - építési törmelékkel.

Pihen az erdő, a munkások is eltűntek az óriási, sárdagasztó gépeikkel, csak a frissen fűrészelt csonkok, szétdobált gallyak jelzik ittjártukat, meg a buckássá fagyott sétaút, ami újabb kihívás a megrögzött hegyi utazóknak. Végre fagy. Ettől aztán újra járható az erdő, megmozdulnak  a dacosan ropogó csontok, kezdődik újra az egyensúlyozás a levegővétel és a csillapíthatatlan beszélhetnék egyensúlyát eldöntendő, miközben diadaltudat áraszt el egy-egy végigfecsegett erős kaptató ormáról visszatekintvén.

Tegnap még itt mindent zúzmara fedett, mára csak foltok, de azok szemrevaló, üde-fehér kis elevenségek a lassan világosodó szürkés hajnalban.

Mára új színfolt jelent meg, egy jókora sitthegy, vegyítve szín-és forma-gazdag háztartási hulladékkal, mindez akkora mennyiségben, hogy azt  csak egy -  errefelé szintúgy nem kívánatos - géperejű járművel hozhatták fel.
Próbára teszi a látvány a karácsony idején átmenetileg olvadt állapotban lévő beleérző-képességemet. Nincs magyarázat. Emberi léptékkel értelmezhetetlenek a lehetséges mozgatórúgók, legalábbis itt, mifelénk. (Leszámítva a főutcát, amely a kórház által ide vonzott látogatók s néhány itt lakó, "erősen alternatív állampolgári tömörülés" keze által folyamatosan szennyezett.),

Hajnalban, fel a hegynek...

A tetthely:

Itt -ott maradt  egy kis zúzmara.

Azért az erdő szép, még így is és ha a hó, ami most lassan körbe fehérít mindent, meg is marad, holnap ismét fotózgatok párat, csak úgy, a magam örömére.